AZ ABASÁRI SZENT ANNA-TÓ

Nem messze Abasártól, a falu fölött magasodó Sár-hegy szalaserdejének szélén, a Szent Anna-kápolna és az erdészház közelében csillog egy hegyi tó.

(Némelyek tengerszemnek mondják, amelyik „rokonságot tart” valamelyik régen volt tengerrel, míg mások egy hajdani csodának tulajdonítják keletkezését.)

E csoda pedig így esett meg, nagyon-nagyon régen:

Élt a Mátra alatti Gyöngyössolymoson egy igen dölyfös hűbérúr, akinek gazdag földbirtokos barátja a régi Sáron lakott. Mindketten igen szerették a kényelmes, henyélő életet, valamint az evvel járó dús javakat. Ám nemcsak jókat ettek-ittak, mulatoztak, hanem unalmukban egyre azon járt az eszük, miként versenyezhetnének egymással újabb és újabb tobzódásokban. És vetélkedésüknek bizony semmiféle megfontolás nem szabott határt.

Történt egyszer, hogy a dúsgazdag solymosi hűbérúr hat gyönyörű, hajszálra egyforma fehér ménnel vontatott hintón indult el abasári barátja meglátogatására. Még meg sem érkezett, de a híre már megelőzte e nem mindennapos látványt. Hát még mikor az abasári kastélyba begördült a pompás hintó a hat szép, kecses ménnel!

Bizony az irigység majd szétvetette a sári uraságot. De barátja előtt nem mutatta ki érzéseit. Ehelyett inkább páratlan szívélyességgel fogadta vendégét, és elhalmozta minden földi jóval, sokfajta pecsenyével, finom, omlós süteménnyel, no és számtalan palack finom borral!

Örült a solymosi uraság, élvezte a nagyszerű vendéglátást, s titkon kézdörzsölve így szólt magához:

- Lám, hogy elkábítottam, most aztán töprenghet, hogyan tegyen túl rajtam!

Könnyen elszaladt az idő, és a solymosi uraság egy hét után büszkén haza vágtatott a hat méltóságteljesen lépkedő fehér mén vonta hintaján.

-   No, ha ő fehér ménnel jött, majd én feketével látogatom meg! - határozta el az abasári földesúr, s töméntelen aranyon hat tüzes, éjfekete paripát vásároltatott magának. És hogy solymosi barátját még jobban elkápráztassa, a könnyű hintó kerekét, oldalait, üléseit színarannyal futtatta be.

Nemcsak a falu, hanem az egész vidék is csudájára járt a királyi díszítésű járműnek. A lovak szőre pedig még ennél is jobban csillogott-villogott a tavaszi napfényben.

-   No, a guta fogja megütni solymosi barátomat, ha ezeket meglátja! - hangoztatta széltében-hosszában az abasári földbirtokos.

Aztán elérkezett a nagy nap!

A bakra két feketeruhás, zsinóros hajdú ült, akik felváltva hajtották az éjfekete fogatot.

A zúgó szélnél is sebesebben, szikrázó patkóval dübörögtek be a solymosi nagy kastély udvarába. A ház urának bizony leesett az álla a gyönyörű fogat láttán, az aranyozott hintót megpillantva pedig földbe gyökerezett a lába.

„Még ilyet! - morogta magában. - Hát lepipált, hát alul maradtam! No de várjuk ki a végét! Majd csak kieszelek valamit.”

Igyekezett azonban palástolni meglepődését. Sebesen asztalt teríttetett, amire minden finomságot fölhordatott, hiszen a solymosi uraság még a sárinál is gazdagabb volt.

Napokon át folyt az eszem-iszom, a dínom-dánom, a hejehuja.

-   Remélem, takaros kis fogatodon hamarosan meglátogatsz - szólott az abasári földesúr, kajánul élvezve győzelmét.

-   Úgy lesz, kedves barátom - válaszolt mosollyal a solymosi hűbérúr. - Nem maradok adósod. Csak várj sorodra! Olyan fogaton megyek hozzád, amilyet még sosem láttál.

-   Kíváncsian várom! Bár azt ajánlom, indulj még el énelőttem, hogy idejében oda is érj - bosszantotta barátját a búcsúzás alkalmával a sári uraság.

Hej, nagy gondba esett a solymosi földesúr! Mit tegyen, hogyan tegyen, hogy a barátján jól túltegyen?!

Először azt tervezte, medvéket hozat messze földről, s azokat betanítva-befogva, indul Abasárra.

-   Az sok időbe telik - morogta később dúlva-fúlva, mert hiszen nagyon elbizakodott, veszíteni képtelen ember volt. - Én addig nem várhatok - tette hozzá gondolatban.

Hosszú-hosszú töprengés után végre kieszelt valamit.

Magához hívatta puskás fogdmegjeit, s bizalmas parancsba adta nekik, hogy éjszakánként keressék fel a környék legszebb leányait, s közülük hatot, ha kell erőszakkal is, de állítsanak elő.

Bizony sírtak-ríttak a szép hajadonok, de nem tehettek semmit, a nagyúr nekik is parancsolt, hiszen jobbágyok gyermekei voltak.

Pedig még csak ezután következett a neheze!

A földesúr egy gyöngyösi kerékgyártóval készíttetett egy pihekönnyű csézát, és ebbe fogatta be a hat szép lányt. Napokon-heteken át gyakorolták a vontatást, míg csak egészen jól nem ment.

Ekkor a földesúr felöltözött a legszebb ruhájába, kezébe fogott egy csípős szíjostort, és ily kegyetlen parancsot adott:

-   Indulás előtt mindegyik leány vesse le ruháját!

Ne is mondjam, de ennek bizony nem akartak eleget

tenni! Ám a szíjostor kegyetlenül csattogott, s végül is ha jót akartak maguknak, teljesíteni kellett ezt az alávaló parancsot.

-   No, gyia! - kiáltotta el magát a solymosi földesúr, mintha csak igavonó lovak lennének befogva a hintóba.

És a hat szép szerencsétlen jobbágyleány nem mert ellenszegülni, hanem nyakában a húzóövvel elindult Abasár felé.

Az emberek - szegények s tehetősek egyaránt - a kapuk s a fák mögé bújva, a döbbenettől megnémulva nézték az alávaló, kegyetlen földesúr különcködését. Szólni azonban senki se mert, hiszen talán még az életükbe is kerülhetett volna.

A hat szép leány pedig kínlódva, a szégyentől és a megaláztatástól csaknem összeroskadva húzta a csézát. Bizony megállni, pihenni se mertek, mert a szíjostor csattogott, no meg a kísérő lovas hajdúk pisztolyaitól is féltek.

Volt a hat leány között egy Anna nevű. Szelíd, jó lelkű, jámbor, kedves teremtés. Ráadásul ennek a leánynak Abasáron lakott a vőlegénye! Mi lesz, ha az megtudja, s meglátja őt? Rettegett a gyalázattól, ami reá várt. Szívében- lelkében végtelen elkeseredéssel húzta a szörnyű igát.

Így értek el a Sár-hegy tetejére, a hegy laposára.

A dölyfös földesúr ekkor önelégülten így kiáltott fől:

-   No, barátom, pár perc múltán meglátod e szép fogatot!

És ekkor Anna végső kétségbeesésében így fohászkodott az égiekhez:

-   Ó, Istenem, Uram, tégy velünk csodát, ne juthassunk el Sárra!

E pillanatban ijesztő morajlás hallatszott a föld mélyéből. Nagy repedés támadt, amelyen forró víz tört föl, s pillanatok alatt elborította a környéket.

A gonosz földesúr meglepetésében kilökte az ajtót, s egyenesen bele a gőzölgő vízbe. Ordított, kapálódzott, jajgatott, de nem volt mentség! A forró víz mindörökre elnyelte.

A hat szép jobbágyleány pedig - lássatok csodát! - bár ruha nélkül volt, mégis bántatlanul, sebek nélkül lábolt ki a meleg tóból. Ekkorra pedig jólelkű sári asszonyok értek oda futva, s ruhákat hoztak nekik, hogy eltakarják meztelenségüket.

Így bűnhődött meg a gonosz solymosi földesúr, s így menekült meg a hat szép jobbágyleány.

A csoda után Anna az egyháznak szentelte életét, kolostorba vonult, ahol betegeket gyógyított, és minden elesetten segített.

Halála után a környék népe szentként tisztelte, s a Sárhegy tetején lévő tavat róla nevezte el.